Hosszú nappalokon s éjszakákon át, feküdt betegen egy szőke hajú kislány.

A kislányhoz egyszer egy látogató jött, aki egy festményt hozott magával a karján.

Elmondta a kislánynak, hogy ez a képet ő festette régen, festett még sokat, mégis ez a legkedvesebb,

És ezért ezt az egyet bárki is kérte tőle, sosem adta el, pénzzel nem tudta ezt megfizetni senki.

De hírt hallott egy barátjától, egy szomorú kisleányról, s elhozta a festményt, az ára csak egy mosoly.

A kislány erre csendes szóval így válaszolt: -" Nagyon köszönöm a képet s azt, hogy ily kedves volt.

De a festményéért kár, hisz örömet e kép számomra nem sokáig jelent már, az időm lassan lejár.

Mert, mióta sorsom így az ágyamhoz köt, csak a fecskefészket figyelem az ablakom előtt,

S mikor elszállnak a fecskék, a hajnalt többé sosem látom már."

A festő sajnálta, hogy műve ennyit ér, elment, s elvitte a csodálatos festményt,

S csak arra gondolt, vajon mit tegyen, hogy a fecskepár még télen is ott őrizze a fészkét.

A kislány elfeledte gyorsan őt, s nézte az ablakon át, azt a karcsú fecskepárt.

A szeközti ház ereszére hó hullott már, el is repült messze délnek minden vándormadár.

Távol jártak mind a fecskék, de ez a kettő itthon maradt, őrizni a fészkét, s a kislányban a reményt,

És egyre jobban hitte, el sem szállnak talán, lassan meggyógyult, és egy napon már lábra is állt,

És az első rövid útján, ott lenn a havas utcán, a fecskefészket nézte meg a szemben lévő ház falán,

És akkor jött csak rá, hogy festve van a fecskepár...