[35-16] [15-1]
Sutyi |
Nyár van néha. Pedig nem az. Ez csak a bolondos április. Megtréfálja az embereket alaposan. Hétágra süt a nap, aztán egyszercsak csöpp-csöpp-csöpp, majd szakad az eső. De még esernyőt sem érdemes elővenni, mert 10 perc és eláll. 10 perc alatt bőrigázni, aztán a napsütésben megszáradni...Szeretem.
De nem, ma nem adja magát. Még tréfásabb kedvében van.
"Ha eláztál, hát fázzál is... " - gonosz kis manók uralták most az időjárást irányító gombokat... és röhögtek az embereken, kik ott lent jártak, azok az apró pöttyök..
- Elhitték, hogy nyár van. - kacarásztak magukban.
- Nézd! - rikkantott fel ekkor az egyik manócska. - Nézd, mennyi színes pötty lett hirtelen, nézd.... ezek már nem is áznak. - mondta lekonyult szájjal.
- Látom én is. - morogta a másik. - Ez így már nem is vicces. De várj csak, megint lesz itt móka.
A többi manó kíváncsian várta, mit ötölt ki a társuk. Hogy mégiscsak jót szórakozzanak. Az okos kis gonoszmanó ekkor megnyomott egy haragos szürke gombot. A manók nevettek újra.
- Jé, milyen vicces, ahogy eltűnnek a pöttyök..
- Nézd, hogy rángatja, pedig így kifordulva sokkal szebb az ernyő.
- Látjátok azt? Nézzétek, nézzétek, mennyi színes pont repked..., Ott ni, ott felkapott egy napernyőt is. De jó móka ez.
Csak nevetgéltek, kacarásztak, jót mókáztak, míg odalent szél tombolt, és eső áztatta az embereket. Újabb víztömeget zúdítottak rájuk, még jobban nevettek. Óriás, sötét felhőket küldtek. Bezzeg ők, egy szép otthonos üvegkalitkából nézték az egészet. Kitúrták a kedves jó manókat, maguk mellé állították a szelet, az esőt és a szürke fellegeket. A Napot és a jó manókat eltiporták, jól bezárták.
- Manók, csend legyen! - kiáltott hirtelen az okos kis vezérmanó. Mindenki elhallgatott és feszülten figyelt.
- Mi az ott? - kérdezgették egymástól. Senki sem tudta, mi lehet az.
Egy narancssárga ernyő közeledett egyenesen feléjük. Mikor már igen közel ért hozzájuk, látták az ernyő alatt egy narancssárga ruhás lány van, haja vörös, mint az ég alja, mikor lemegy a nap. Odaért az üvegkalitkához, kettőt koppantott esernyője botjával, és már bent is volt. Összezárta szép ernyőjét, és sétapálcának használta. Végig nézett a termen, majd a manócskákon.
- Ki vagy te? - kérdezgették egyre többen.
- Hogy én ki vagyok? hmm... a Nap küldött engem, szél hátán érkeztem, eső itatott míg ideértem, s felhők vigyázták jöttömet...
- És mit akarsz?
- Rendet tenni - mondta, s elmosolyodott. - Nincs ez így jól kedves kis gonoszmanók, nincs jól, hogy kényetekre, kedvetekre változtatjátok az időjárást, saját szórakoztatásotokra. Nem lehet ezzel játszani. Megzavarjátok a természetet is. - Hallgatott némán a sok manó. - merre vannak a kedves, jó manók? Hová tettétek őket? És velük együtt a Napot?
- Ha tényleg az vagy, kinek mondod magad, keresd meg őket... vagy mi másra van hatalmad?
- Jól van oktondi gonosz manó, de jobb lett volna neked s népednek, ha segítesz. - mondta a lány s kinyitotta ernyőjét, koppintott kettőt az üvegre és már kint is volt s szállt felfele...
Magasan járt a legfeketébb felhőknél, mikor megszólalt:
- Kedves felhő, ereszd el a napot, s vele együtt a jó manókat!
- Nem engedem oket, mert ha ők irányítják az időt, mi oly ritkán jöhetünk elő - morogta a felhő.
- Nincs ez így jól felhő. Minden évszaknak és hónapnak meg van a rendje, s ha nem a szerint történik minden, megzavarodik a természet, a sok állat, a növények. Tavasz van felhő. Így van rendjén, hogy a Nap süt többet. S ezért oly hálásak, mikor te felhő jössz seregeddel, és árnyékot adsz, s olykor esőddel öntözöd a földeket. Ha nem süt a Nap, neked sem örülnek. Hidd el, ó kedves felhő
-Hmm, okosan beszélsz szép leány. Okosan, és igazat beszélsz. Önzőségem elvakított, nem láttam, hogy a gonosz manók, mit tervelnek. A Napot elereszteni nem tudom. A szél tarja fogva őket. Úgy fújja össze a sok felhőt, hogy ne tudjanak szabadulni.
- Rendben, beszélek én a széllel is. - mondta a narancsszín lány és picit odébb libbent.
- Kedves szél, jól hallasz tudom, hisz körbe veszel, te tartasz a magasban. Ugye hallasz te szeles vezér?
- Hallak téged, és azt is hallottam, mit mondtál a felhőnek. Csak azért nem pottyantalak le, mert ha nem fújnék tovább, kiszabadulnának foglyaim. És olyan ritkán fütyörészhetnék.
- Ha hallottad, mit mondtam, nem értelek. Tudod az évszakok rendjét is hisz te tekered meg az idő kerekét is. Még sem érted, miért fontos, hogy elengedd a Napot? Ha nem süt soha többé, az embereknek nem fog jól esni, ha elsüvítesz mellettük, ha csak házaikat téped, nem szeretnek többé... Pedig, hogy szerettek, mikor lengetted zászlaikat a verőfényes napsütésben. Gyerekek milyen boldogan játszottak a réten sárkányaikkal. Szerelmesek hallgatták a tó parton nádszálon játszott szerenádodat... Szerettek téged, de most csak gyűlölnek, csak mérgesek rád... Ha nem ereszted a Napot, én már élni sem akarok, inkább lezuhanok. - mondta a lány, ernyőjét összecsukta és zuhanni kezdett lefele.
Csukott szemén keresztül is érezte a fényt mi átütött szemhéján, bőrén érezte újra a nap melegét. Kinyitotta gyönyörű kék szemét, s mint az ég oly kék volt, tán szeme tükröződött a kifeszített égbolton. S ekkor egy langyos szellő elkapta, esernyőjét kinyitotta s a meleg levegő felfele vitte őt újra. Boldog volt, s visszatért anyjához a Naphoz, még mielőtt apja a Hold felkelt volna.
Ez egy édes kis mese...sajnos nem tudom kinek az írása.
Jó pihenést kivánunk,millió puszi:napsi
|
nagyon jó lett ez az oldal is! én csak gratulálni tudok!Puszi: Szonja |
"A barátok és a család, a tudat, hogy ők törődnek veled, ez tudja a gondokról elterelni a figyelmünket. Ha szeretünk, és engedjük, hogy szeressenek minket, azzal tartalmat adunk az életünknek."
További békés vasárnapot kívánok! Szeretettel gondolok Rád: Manócska |
A kőtörő
Réges-régen élt egy szegény ember, aki minden áldott nap kijárt a nagy sziklás hegyek közé, ott egy nagy csákánnyal egymás után fejtette ki a hatalmasabbnál hatalmasabb kődarabokat, szállította be a városba az embereknek, hogy építsenek házakat belőle. Nem volt ember a falujában, aki nálánál ügyesebben tudott volna köveket fejteni, szívesen is vették tőle a városiak, s ő úgyahogy, szegényesen megéldegélt a mesterségéből.
Hosszú ideig élt így boldogan, sorsával megelégedetten a szegény ember, nem irigyelte mások gazdagságát, eszébe se jutott, hogy az ő élete is folyhatna másként.
Élt abban az időben egy szellem a hegyek között, s mit gondolt, mit nem, nem tudom odatelepedett arra a sziklára, ahol a szegény ember dolgozott serényen, s elkezdett beszélgetni vele. Összevissza beszélt mindenfélét, hogy alig győzte hallgatni a szegény kőtörő, hogy így s úgy, ő megsegíti varázslattal, s olyan gazdaggá teszi, amilyenné csak akarja. Csóválta az ember a fejét, egy hangot se szólt, nem tetszett neki ez a különös dolog, s otthagyta a szellemet.
Ment be a városba, vitt egy csomó követ egy nagy, gazdag embernek, s hát, amint ott bemegy a szobába, lát olyan sok szép dolgot, amilyent soha még csak álmában sem látott.
Ettől a perctől fogva olyan nehéznek s olyan szegényesnek tűnt fel sorsa, hogy örökösen búslakodott, békétlenkedett magában. Egyszer csak felsóhajtott:
- Ó, bárcsak gazdag ember lehetnék, s aludhatnék olyan ágyban, amelynek ezüstös függönye van, aranyrojtok lógnak le róla!
Egy hang szólalt meg a feje felett:
Meghallgattam a kívánságodat, és ezentúl gazdag ember leszel!
Nézett a szegény ember mindenfelé, hogy vajon ki szól hozzá, de sehol senkit sem látott. Gondolta, hogy talán csak képzelődött, fogta a csákányát, s indult hazafelé, mert semmi kedve nem volt ma a munkához. Hát amint hazaért, szeme-szája elállott a csudálkozástól: a fakunyhó helytt, amiben eddig lakott, ragyogó, tündöklő palota állott. Benyit a fényes palotába nagy boldogsággal a szegény ember, hát ott meg olyan ezüstös-aranyos ágy állott, amilyenre vágyakozott. Na, a szegény ember rögtön belé is feküdött, jól aludt, reggelre még azt is elfelejtette, hogy valaha ő valamit dolgozott is. Henyélt egész nap; sétált les fel egyik szobából a másikba, nézegetett ki az ablakon, s úgy töltötte el a napját. Erősen unalmas volt biz ez, mert nem tudta, hogy s mint szokták eltölteni az idejüket a gazdag emberek, de segíteni nem tudott rajta.
Egyszer nagy, forró meleg nap volt, sütötte úgy a palotát a nap, hogy majd megsült benne a szegény ember, aztán kidugta a fejét az ablakon, hogy hátha egy kis friss szellőcske fújna arrafelé, s ím éppen akkor robogott arra a herceg kocsija nagy büszkén, s a herceg feje felett egy aranyos napernyő tartott árnyékot.
- Ó, bár én herceg lehetnék – sóhajtott fel a kőtörő -, s lenne egy ilyen gyönyörű fogatom meg ilyen aranyos napernyőm!
- Kívánságodat meghallgattam, s teljesítem is – hangzott ismét a hang -, légy ezentül herceg!
Úgy is lett, ahogy a szellem akarta, herceg lett a szegény kőtörőből, skarlátpiros ruhás, aranysújtásos szolgák állottak sorfalat előtte, s mikor gyönyörű fogatával s az arany napernyővel kocsizni indult, a nép csak úgy tolongott utána, hogy megbámulja a gazdagságát. Büszke is volt a kőtörő a hercegségére, de amint így kocsikázott keresztül-kasul városon egész nap, hiába tartotta maga fölé az aranyos napernyőt, mégiscsak keresztültörtek azon is a nap sugarak, s napról napra feketébb lett az arca. Mérgelődött erősen a szegény ember, hogy a nap mégiscsak nagyobb úr őnála, s így sóhajtott fel:
- A nap mégiscsak hatalmasabb, mint én, ó, bárcsak én is az lehetnék!
A hegy szelleme ismét megszólalt a feje felett:
- Meghallgattam a kívánságodat, te lész ezután a nap!
Úgy is lett, s a kőtörő boldogan küldte le égető sugarait a földre, perzselte ki hatalmas forróságával a zöld füvet, megrepesztette a földet, feketére sütötte a hercegek s a szegény emberek arcát. Boldog volt, mert úgy érezte, hogy most már igazán ő a leghatalmasabb a világon. De egyszerre csak egy felhő közeledett hozzá, eléje húzódott, s ő nem látott többé semmit, nem küldhette le a sugarait a földre.
- Hát ez a rongyos felhő hatalmasabb, mint én? – kiáltott fel dühösen. – Nos, akkor felhő akarok lenni!
- Kívánságodat teljesítem – hangzott ismét a szellem hangja.
Rögtön felhővé változott a kőtörő, s ezentúl ott lebegett a nap és a föld között. Öntötte a vizet magából, s boldogan látta, hogy a hatalma mekkora; hogy a földön ismét virágzik és zöldell minden a nagy forróság után. Öntötte, öntötte a vizet napokon, heteken át magából, a patakok kiáradtak a medrükből, elöntötték a vetéseket, elvitték a falvakat, s a felhő boldogan látta, hogy az ő hatalma elöl semmi sem menekül meg. De egyszerre csak a sziklára pillantott, amelyen azelőtt oly szorgalmasan dolgozott, az állott szilárdan, megingathatatlanul magában. Csodálkozva kiáltott fel a felhő:
Hát a szikla erősebb, mint én? Ó, bárcsak azzá lehetnék!
Ismét hallatszott a szikla szellemének a szava:
- Teljesítem kívánságodat, légy szikla!
Boldog volt most a szegény ember, nap sütése, eső esése őt meg nem zavarhatta, úgy érezte, hogy most igazán ő a leghatalmasabb a világon. Ám egy reggel nagy ütéseket érzett a fején; odapillant, hát egy ember vágja a követ csákányával, s szakadnak le egymás után a kődarabok. Roppant félelem reszketett át minden részén, s szomorúan mondta:
- Hát egy földi emberke hatalmasabb lehet, mint én? Ó, bárcsak még egyszer én is az lehetnék!
- Légy hát emberré, ha úgy kívánod – szólt ismét a szikla szelleme.
Azzá is lett egy szempillantás alatt, s boldogan kezdte ismét fejteni a köveket a szikláról. Soha többé nem gondolt arra, hogy hatalmasabb legyen annál, ami; szorgalmasan dolgozott, kemény ágyon aludt, fakunyhóban lakott, s mégis elégedett, boldog volt mindég. Soszor hallgatódzott azután is, hogy vajon nem szólítja-e meg ismét a szikla szelleme, de soha-soha nem hallotta többé a hangját.
Kedvenc meséim egyike,remélem tetszik.
Legyen szép napotok,puszi:napsi és szemike
|
Zelk Zoltán:Párácska
Régen történt ez, nagyon régen, s olyan nagyon messze, hogy még a torony tetejéről sem lehetett odalátni.Egy kis felhőcske született a hegy fölött, de olyan szép göndör felhőcske, hogy a nap és a hold egyszerre bújtak ki az égen, csak hogy láthassák a kis felhőt. A vihar is kézenfogta kis unokáit, a szellőket, így indult el velük meglátogatni Párácskát, a most született kis felhőt.
Büszke is volt a felhőpapa és a felhőmama gyönyörű gyermekére, és gyakran mondogatta felhőpapa szomszédainak:
- Meglátjátok, mire megnő: zivatar lesz belőle!
- Az bizony - mondogatták a felhőszomszédok -, zivatar, de még országos eső is lehet...
Csak felhőmama búsult, mikor ezt a beszédet hallotta: ő azt szerette volna, hogy mindig ilyen kicsi maradjon gyermeke, ilyen szelíd és göndör. Sohase kiáltson haragos villámszavakat, ne veszekedjen mennydörögve a földdel, s ne verje le jégkavicsokkal a gyümölcsfák virágait.
Amíg így aggódott felhőmama Párácska sorsa fölött, az egyre növekedett, egyre erősebb lett, s egyedül szaladgált a hegy csúcsai felett. Egyik reggel odaállt szülei elé, és így szólt:
- Most már megnőttem, erős vagyok, engedjetek el világot látni.
Felhőpapa büszkén nézett Párácskára, s így válaszolt:
- Menj csak, fiam, vándorold be az eget, szórjál villámokat, mennydörögj hangosan, légy erős, büszke felhő...
Felhőmama így szólt:
- Menj, fiam, járd be az eget, szeresd az erdőket a rét virágait, és szelíd légy, mint nénéd, a szivárvány...
Párácska egy-két esőcseppet könnyezett, elbúcsúzott szüleitől, repülni kezdett az égen. Mikor egy erdő fölé ért, hallotta, hogyan sóhajtoznak odalent az ágak:
- Ó, felhőcske, öntözz meg minket, mert halálra száradunk!
A kis felhőnek eszébe jutottak anyja szavai, s megöntözte a tikkadt lombokat. Aztán tovább vándorolt, s egy rét fölé ért. Amikor meglátták az elsárgult fűszálak, mindnyájan könyörögni kezdtek:
- Ó, kedves felhőcske, ne hagyj szomjan halni minket!
Párácska őket is megöntözte, és boldogan hallgatta, hogyan kortyolják a fűszálak az esőcseppeket.
De akkor már bizony nagyon kicsike felhőcske volt, úgy megfogyott az erdő és a rét megöntözése után, hogy még szállni sem tudott volna, ha meg nem könyörül rajta a szél, és nem fogja erős karjai közé.
Alkonyodott már, mikor egy búzatábla fölé ért, ahol a gazda éppen szomorúan leste az eget. Mikor a kis felhőt meglátta, örömmel felkiáltott:
- Ó, drága felhőcske, vidítsd fel az én kalászaimat, mert ha elszáradnak, nem süthetek kenyeret a gyermekeimnek!
A kis felhő rögtön esővé változott, s a szomjas kalászok boldogan hajladoztak az esőben. A szél pedig hiába kereste kis barátját, mert az már eltűnt az égről, hogy tovább éljen falevélben, fűszálban, margarétában, búzában, kenyérben.
Drágáim ez az én kedvenc mesém és örülök,hogy megoszthattam veletek.
Napsi
|
Gratulálok az oldalhoz és imádom:)))
Napsi |
Köszönjük hogy mi lehetünk a honlap legkedvesebb látogatói!
Puszilunk! Kriszti, Biggie és Maya |
Szisztok megint mi!
Bejöttünk kicsit nézelődni de nem ám üres kézzel! Hoztunk kis ébresztő ajándékot!
Puszilunk: Kriszti, Biggie és Maya (és Semmi "szemmi") |
Sziasztok drága barátaink!
Nagyon jó lesz ez a honlap is ahogy ismerünk Titket! sok sikert az elkövetkező napokban mikor szerkiztek ! Ha nem is minden nap de jönni fogunk hisz csodás lap lesz!!
Puszilunk : Kriszti, Biggie és Maya (és Semmi)
|
Nagyon szép oldal, gratulálunk! Sutyi |
[35-16] [15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
