Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Mese.
Ez a Mese nem akármilyen Mese volt.
Rakoncátlan, csintalan, igazi kis Mese volt.
Egyszer elege lett a bezárt mesekönyvből,
kapta magát, és kicsúszott a könyvből. Elindult világot
látni. Ment, mendegélt, kereste a kalandot. Benézett az ablakokon,
beszökött az ajtókon. rátelepedett a könyvekre, füzetekre. De
senki nem akart mesélni. Szomorún tovább ment, keresett tovább.
Félreeső kisházikó akadt útjába. Fáradt volt, reménytelen,
gondolta, itt megpihen. Beosont és keresgélni kezdett alkalmas
pihenőhelyet. Talált is egy polcot, rajta egy könyvet.
Nem volt arra írva semmi. Gondolta: ez éppen nekem való hely.
Szépen, csendben belemászott, és rögtön el is aludt.
Sírásra ébredt. Kikukucskált, és amit látott fájó emléket idézett
fel benne. Egy kedves arcú kicsi lány sírdogált magában.
Nem volt vele senki, mintha árva lenne.
- Jöjj ide, ne sírjál.- szólt hozzá,- ne félj tőlem.
A kislány csak nézett, nem tudta, ki szólt hozzá.
- Itt vagyok a polcon, gyere ide.
Csak nézett a kislány, nem hitt a szemének, nem hitt a fülének.
-Ki az, ki szólt?
-Én szóltam, itt vagyok a könyvben.
-Ki vagy te?
-Én a Mese vagyok.
-A Mese?
-Igen, még nem hallottál rólam?
-De tudom, hogy van mese, de nekem még nem mesélt senki.
-Nem szereted a mesét?
-Szeretem én, de még nem tudok olvasni és a mamám, látod, nem
ér rá. A papám messze jár. -Újra sírni kezdett.
-Ne sírj már, ha akarod, én meg mutatom az összes mesét.
-Igen, mutasd meg, kérlek!
És a Mese mindent megmutatott, ami csak a mesében létezett.
Boldogok voltak mind ketten. Soha többé nem váltak el egymástól.
A kislány boldog nagylány lett, de a Mesére vigyázott.
A Mese is boldogan maradt kis barátjánál, mert soha sem tették félre.
Itt a vége, de ne fuss el véle, inkább vedd elő a könyved.